Puffneki

„Kavarja ez, vagy nem kavarja?”

Az a helyzet, hogy Gyurcsány Ferenc a távollétével is nagyobb befolyást fejt ki, mint bármelyik politikus a demokratikus ellenzékből.

Emlékezzünk, mennyire dadogva kezdődött a 23-i tüntetés megszervezése, legalább a civil összefogás megteremtése. Aztán Gyurcsány jól leteremtette a Millát, Bajnait lebeszélte a részvételről és ezzel beindult a gépezet. Azóta kiderült, hogy Bajnai ott lesz, fel is szólal, Mesterházy is invitál mindenkit, bár ő nem megy el, a kormányváltásnál is fontosabb családi programja adódott.

Nem tudom, hogy Orbán Viktor olvasta-e annak idején Rejtő Jenő történeteit, de abban biztos vagyok, hogy Gyurcsánnyal valahogy úgy van, mint Fülig Jimmy Piszkos Freddel. Szegény Jimmy soha nem tudta, hányadán áll az öreggel.

"Kavarja ez, vagy nem kavarja? Megint nagyon valószínűen hangzik, amit mond, tehát biztos, hogy hazudik. De mit akar most itt vele kavarni?”

(Meg sem próbálom érzékeltetni a rejtői figurákat, aki ismeri, annak fölösleges, aki nem ismeri…, ehhez Rejtő kellene, de ő már nincs köztünk, 37 évesen hunyt el a munkaszolgálatban 1943-ban.)

Lehet kétharmad, fülkeforradalom, sms-ben írt alkotmány, zsebben hordott ügyészség, Orbán soha nem felejti el, hogyan mosta fel vele Gyurcsány a tévé stúdióját 2006-ban. Orbán azóta sem hajlandó olyan közegben megszólalni, ahol nem válogatott hívei vastapsa, vagy mikrofonállvánnyá silányított hajdani újságírók fogadják.

Tartok tőle, hogy ha Gyurcsány támogatja a Millát, azonnal nagy zavar támad. Pillanatnyilag a demokratikus ellenzék identitásának fontos része, hogy némileg elhatárolódjanak Gyurcsánytól. Ennyiben Orbán remekművet alkotott: az egyetlen közszereplő, akitől retteg, problémás elemmé vált „még ott is”.

De most csak-csak eltűnődik.

Most támogatja vagy nem? És miért nem, ha igen? A fenébe…

„Kavarja ez, vagy nem kavarja?”

Add vissza a pénzt, Natasa!

Teljesen kétségbeestem, amikor megismertem a szegediek nyilatkozatát a távozó Janics Natasáról. Azt mondták, hogy nagyon sajnálják, de bármikor visszajöhet hozzájuk, várják szeretettel.

Ez nem lehet, gondoltam. Olyan volt, mintha éjjel valami titokzatos erő kicserélte volna a hazámat. Nem a megszokott magyar reakció volt. Hol van itt az elvárható irigység, betartás, rosszindulat és az egyéb itthoni sajátosságok?

Aztán Baráth Etele, a Magyar Kajak-Kenu szövetség elnöke némileg finomított a dolgon. Közölte, hogy elmehet a versenyző, de valami irdatlan összeget kérnek érte a szerbektől. (Azoktól a szerbektől, akik Janicsot úgy engedték szerepelni annak idején a magyar válogatottban, hogy még nem is volt magyar állampolgár.)

De még ez sem volt az igazi, volt okom a nyugtalanságra. Mára viszont minden a helyére került. Olvasom, hogy igazán méltó kezdeményezéshez csatlakozott Buzánszky Jenő.  A jóhiszemű társaság célja a sporttörvény módosítása, hogy Janicstól vissza lehessen venni az életjáradékot, amit olimpiai bajnoki címeiért kap a magyar államtól, azaz tőlünk.

Ez már igen! Nincs is szebb, nemesebb cél annál, mint hogy ártsunk valakinek, amikor abból semmiféle személyes hasznunk nem származik, csak a puszta rosszindulat vezérel bennünket.

Buzánszkyt, Storczot és a többieket az zavarja, hogy magyar járadék mellett magyar versenyzők ellen (is) fog küzdeni Natasa. Megismétlem: a szerbeket ez nem zavarta, ők úgy gondolták, hogy segítik versenyzőjüket a gesztussal és Janics, a főgonosz büntetlenül győzhette le akkori honfitársait.

Lényeges momentum, hogy Janics nem valami hatalmas botrány, szörnyű veszekedések, hanem családi okok miatt távozik tőlünk.

Ez nem mentség! Én sokkal tovább mennék Storczéknál. Az alábbiakat javaslom:

Vonjuk vissza Janics Natasa 3 olimpiai győzelmét, 18 világ-, 17 Európa- bajnoki aranyérmét és 26 hazai bajnoki címét is. A felsorolt 64 aranyérmet pedig egy szerény ünnepség keretében adjuk át a szerb szövetségnek. (Azért lenne egy díszszázad, hogy Orbán tehessen egy-két fontos megjegyzést a pocakos katonákról.)

Persze az is lehet, hogy a kezdeményezés aktivistái csak a pénzt akarják, a többi maradjon.

Dicséretére váljék az úriembereknek – nagyon remélem, hogy hölgyek nem adták nevüket ehhez az undormányhoz -, hogy remekül ráéreztek az orbáni viszonyokra és nem haboznak szorgalmazni visszamenőleges hatályú szabály megalkotását.

Szándékuk és módszerük tökéletes egységet alkot.  

Lehet, hogy Orbánnak mégis igaza van? Tényleg létezik egy különleges emberfajta, akik az igazi, vér szerinti magyarságot alkotják? Első olvasatra kissé röhejesnek tűntek a miniszterelnök ópusztaszeri lázálmai, de  azóta elgondolkodtam.

Vajon miként lehetséges az, hogy népünk egyik felének fát lehet vágni a hátán, míg a többiek bármikor, bármiért lángba borítanak tévészékházat, kukát, autót, mindent, amihez csak hozzáférnek. Mindezt természetesen annak függvényében, hogy éppen ki van hatalmon.

Látszólag az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése volt a „lázadás” oka. De csak látszólag. Mert az igazságérzetében mélyen megbántott tömeg zokszó nélkül veszi tudomásul Orbán méretes füllentését az IMF listájáról, ami – mint kiderült – nem létezik, soha nem is létezett.

Napilapjaink oldalas hirdetésben kénytelenek közzétenni a kormány IMF-ellenes hirdetéseit, amelyek kivétel nélkül erre a hazugságra épülnek.

(Pontosabban a Népszabadság és a Népszava kénytelen közölni, a többi meg amúgy is azt írná.)

Az ember azt hinné, hogy ha ennyire pofátlanul átverik az egész pedagógus társadalmat, másnap megáll az élet az iskolákban. De nem. Minden megy a maga útján tovább, főhajtva, nyomorogva, magukban dúlva-fúlva mennek oktatni a becsapott tanárok.

Gaskó – a szoci kormány kérlelhetetlen ellenfele – a hős munkásvezér cirka két nap alatt tűnt el a semmibe, mert az első óvatos nyilatkozata után nekiesett a Párt sajtóapparátusa és pár napig cincálták milliós jövedelmét. Aztán, hogy Gaskó „belátta” tévedését, ismét elővették, ma már ő Orbán első számú kedvence. Gaskó Ligája alá kívánják begyűrni az összes szakszervezetet. Még megérhetjük, hogy Gaskó mély alázattal kér egy kis bércsökkentést a dolgozóknak és Orbán nagylelkűen rábólint…

Itt valami nem stimmel. Lehet, hogy a magyarok genetikai adottságai kormányfüggőek lennének? 300 forintos vizitdíj kiveri a biztosítékot, a 150.000 forintos tandíj meg rendben van?

Talán még Grespiknek is igaza van, aki – egyébként teljesen józanul – a magyarok különleges DNS spiráljáról értekezett.

Lehet, hogy mi tényleg sajátos biológiai csoda vagyunk: kormányfüggő DNS-spirálunk van.

Őskép, vér, akasztófa

Az utolsó vezetőjét hazánknak, akinek a vérségi kötelék volt a mániája, 66 évvel ezelőtt végezték ki. Szálasi Ferenc felakasztása óta magyar felsővezető ajkát nem hagyták el hasonló szavak, agyát nem bomlasztották a vérségi kötelék őrült képei.

Most megint itt tartunk. A vérnél. Jelenlegi miniszterelnökünk ópusztaszeri beszéde joggal kelt aggodalmat.

„Az őskép a vérhez és a szülőföldhöz tartozik. Onnantól, hogy magyarként világra jövünk, a mi hét törzsünk köt vérszövetséget,…”

Érdekes, hogy ez a véres izé mennyire sajátja egy bizonyos fajta gondolkodásnak, életérzésnek. Hitler Mein Kampfjában például rögtön az első oldal 3. bekezdésében találkozhatunk hasonlóval. … „vérsége szerint bajor” kisváros volt szülei lakhelye. (Szerencsére nem kellett tovább olvasnom.)

Vajon tudja-e Orbán, hogy mit beszélt? Érti vagy nem, amit mondott? Az biztos, hogy a lényeget nem árulta el nekünk, nem avatott be minket abba, hogy ez a gondolatmenet mit is jelent valójában ma Magyarországon.

Természetesen nem azt, hogy a magyar ember valamiféle sajátos vérrel, vércsoporttal rendelkezik. Még csak az sem igaz, hogy a vér szerinti magyarság lenne fontos ebben az országban. Nagy ívben köp erre mindenki. Ha nem így lenne, nyilván nem Petőfi (Petrovics) Sándor lenne össznemzeti költőhősünk és nem a nyolc „idegen” ükszülővel bíró Rákóczi Ferenc lenne a kurucosság eszményképe.

Nem is lehetne másként, hiszen a magyarság „mint olyan” szinte nyomtalanul eltűnt, föloldódott a honfoglalást követő évszázadokban. Hiába, ez a hódítás ára.

Fent idézett gondolat igazi jelentése az – ismét Orbánt idézve –, hogy az a magyar, aki nem „idegenszívű” és ebből a speciális fajtából kétféle ember lelhető fel: a cigány és a zsidó. Mindenekelőtt a zsidók, hiszen a cigány népesség csak az utóbbi években került igazán terítékre többségük iszonyatos szociális helyzete és újnácijaink áldásos tevékenysége miatt.

Korábban tulajdonképpen nem is vették emberszámba a cigányokat. Léteztek, amolyan „Húzd rá cigány, megittad az árát” formában. Így aztán cigánytörvényünk sem volt egy sem, Horthyéknak eszükbe sem jutott ilyesmi. A németek persze alaposabbak voltak és a megszállás után tízezrével vitették ki Magyarországról gázkamrákba a cigányokat.

Bezzeg a zsidók! Ők igazán különleges helyet foglaltak el a honi törvényhozásban.  Az 1938-1945-ig született zsidótörvények olyan 360 oldalt tesznek ki apró betűs nyomtatásban. Ha úgy tetszik, a magyar jogalkotás egyik főművéről beszélhetünk.

Akkoriban is ezzel a vérségi bóvlival kezdték. Igaz, nem az aktuális kormányfő, hanem kifejezetten fajvédő, szélsőjobboldali, később nyilasoknak nevezett képviselők.

Mindezt ne tudná egy miniszterelnök? Valószínűleg fogalma sincs róla, ennyi sötét cinizmust nem tudok róla elképzelni.

Nem árt viszont leírni, hogy mi van akkor, ha ezt az őrületet komolyan gondolja. Nincs mese, valahogyan el kell majd dönteni, hogy ki „idegenszívű” és ki nem. Kubatov listája erre nem alkalmas, fölkerülhettek rá születésüknél fogva eleve ellenséges elemek is.

Kéne valamiféle nyilvántartás az emberek származásáról.

Nem igaz, Miniszterelnök Úr?