Puffneki

András.

1972, müncheni Olimpia. Sétálni vittem a kutyámat, kerestem egy nyugodt helyet, leheveredtem és bekapcsoltam a Sokolt. (Ősrégi szovjet kisrádió, 2 db még ma is van belőlük.) Tizenhét éves voltam és abban a pillanatban az ég adta világon nem érdekelt semmi más azon kívül, hogy Balczó András harmincegy évesen, élete utolsó Olimpiáján, temérdek VB, EB, hazai bajnoki aranya után megnyeri élete első egyéni olimpiai bajnoki címét vagy nem. Az öttusa utolsó számában, a futásban képes-e ledolgozni Onyiscsenkó 25 másodperces előnyét vagy nem.

Balczó András akaratereje, küzdeni tudása legendás volt. Reménykedtünk mindannyian és Balczó megcsinálta. Győzött, győztünk! Szepesi az utolsó métereket elcsukló hangon, könnyezve közvetítette és bizony én is elsírtam magam. Istenem, de nagyszerű érzés volt akkor magyarnak lenni.

A rendszerváltás után azonban éppen Balczó András volt az egyik, aki a Magyar Fórumban „felvilágosított” arról, hogy ez a magyarság-izé nem egészen úgy van ám, ahogy én azt korábban gondoltam, éreztem.

Küldetés (1978) című portréfilmjét – a filmben megfogalmazott rendszerkritika miatt -  három hét után „kiszedték” a mozikból és Balczó soha nem kapott komoly munkát a magyar öttusában. Ebben a tekintetben csalódott, mellőzött emberré vált.

2004-ben a Nemzet Sportolójává választották. A díjátadásra a "rendszerváltó kormányok" abortuszpolitikája elleni tiltakozásul nem ment el, de a díjat – és a vele járó honoráriumot – elfogadta, mert „a nemzetet nem akarja megsérteni”- mondta.

Feleségével tizenkét gyermeket neveltek fel. Balczó saját kezűleg építette házukat. A világ legboldogabb embere lehetne, de nem az. Hogy miért nem, azt ki-ki döntse el magában.

Zoltán.

Balczó András öccse, a Jobbik parlamenti képviselője, az országgyűlés egyik alelnöke. Ő az az ember, aki a papírjaival szöszmötölt, miközben párttársa, Gyöngyösi Márton azt indítványozta, hogy vegyük számba újra a zsidókat Magyarországon, mert puszta származásuk okán nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek.

Ez a szöszmötölés túlzás, elismerem. Balczó kétszer is figyelmeztette Márton testvért, hogy „törekedjen az időkeret betartására”.  Egy EU-tagország országgyűlési alelnökének ennyire tellett 2012-ben arról, hogy egy kollégája „faji” törvényeknek igyekszik megágyazni.

Ezzel szemben az alelnök azonnal felélénkült, amikor Schiffer András (LMP) kért szót. Balczó briliáns elmével ráérzett, hogy Schiffer valószínűleg nem ért egyet Gyöngyösivel, így jobbnak látta, ha nem engedélyezi a felszólalást.

Egyébként nyilas kötődésű honfitársunk azt nem részletezte, hogy ki fog zsidónak számítani és ki nem. (Ez a fránya időkeret.) Egy vagy két nagyszülő alapján döntenek, esetleg déd-, netán ükszülőkig tartana a felmérés, vagy egyszerűen azok lesznek zsidók, akikre Gyöngyösi testvér rámutat, és kész.

Nem vagyok ám biztos benne, hogy Gyöngyösit tényleg csak a nemzet biztonsága aggasztja. Meglehetős ellenszenvvel, hadd ne írjam, zsigeri gyűlölettel telített a zilált lelke. Legalábbis szóhasználata erre enged következtetni. Amikor a palesztin, illetve az izraeli áldozatokról beszélt, utóbbiak „mértékegységét” darabban határozta meg. „6 darab”, majd egy másik konfliktust említve „14 darab”, mondta Gyöngyösi. Ilyen jellegű nyilvántartást utoljára tényleg csak a nácik vezettek haláltáboraikban. Ami a nyelvtant és Gyöngyösi freudi elszólását illeti, egyértelmű: Márton testvér nem tekinti emberi lényeknek a zsidókat.

Németh Zsolt külügyi államtitkár válaszát nem érdemes boncolgatni. A tény, hogy a politikus erre a borzalomra érdemben válaszolt, közel akkora szégyen, mint maga a felszólalás.

Gyöngyösit nyilván nem gólya hozta. Valószínűleg turul tojta ki, a többieknek meg jobb lesz, ha vigyáznak magukra.

Azért én nem bánom, hogy valaha ugrándoztam a boldogságtól, amikor Balczó András nyert Münchenben. Ezt az élményt Gyöngyösi testvér sem veheti el már soha.