Puffneki

Mindig csak a zsidók… Pedig a „magyar” társadalmat – bizonyos értelemben – legalább annyira elintézte a Főméltóságú úr, mint a zsidókat. A legújabb hungaricum: kapjon szobrot valaki, mert „hivatalosan” nem háborús bűnös?

1993 szeptemberében, az egykori kormányzó végakaratának megfelelően, Magyarországon temették el Horthy Miklóst. 50 ezer ember jelent meg a szertartáson, Antall József családtagjaival képviseltette magát, Boross Péter, Für Lajos és Surján László pedig a kormányzat részéről tisztelték meg az eseményt.

A főméltóságú úr unokája, ifjabb Horthy István így fejezte be gyászbeszédét:

„Kérjük, hogy az Isten bocsássa meg bűneiket és jótetteikhez mérten adjon nekik egy helyet a túlvilágban. Úgy legyen!”

Azóta nagyot fordult a világ. Sokak szerint már nincs okunk bűnöket emlegetni, Horthy politikájában, mentalitásában nem találhatunk kivetni valót. Akkor még szó sem volt szoborállításról, utcák, terek elnevezéséről.

Ugyanakkor rengeteg kritika is éri a hajdani kormányzót. A gondom az, hogy ezek a kritikák leginkább azt vizsgálják, hogy miben és mennyire volt bűnös Horthy. Semmiben, hangzik a válasz, hiszen sem a Szovjetunió sem pedig az angolszászok nem kérték kiadatását, nem óhajtották bíróság elé állítani, mint a háborús bűnösöket.

Amit Horthy egyik legfőbb bűneként tartanak számon - a zsidótörvények és a Holokauszt tökéletes „jogi” és logisztikai előkészítése történelmi tény -, a legtöbb támogató szemében egyáltalán nem bűn, sőt sokak szerint „félmunkát” végzett a kormányzó és az őt követő nyilas hatalom.

Alábbiakban ismertetem egy Horthy-hívő szakember dolgozatát, hogy lássuk, milyen érvek mentén jelentik ki róla, hogy valószínűleg a XX. század legnagyobb formátumú európai államférfija.

Majd leírom józan paraszti véleményemet arról, hogy pályafutása végeredményben miért értékelhető teljes kudarcként, miért nem érdemel utcát, szobrot, teret ma Magyarországon és – bizonyos értelemben - miért ártott sokkal többet  hazájának, szeretett magyar népének, mint a magyarországi zsidóságnak.

Prof. Dr. Bokor Imre.

A neten kering prof. Dr. Bokor Imre nyugalmazott ezredes, a hadtudományok doktora körlevele, amelyet eredetileg Martonyi külügyminiszternek írt.

 „Martonyi János úr  múlt heti nyilatkozata szerint:  “Nem fogjuk rehabilitálni Horthy Miklóst vagy a rendszerét. Sehol sem fogunk emlékművet állítani neki”,  indoklásul pedig az 1944. október 15-i  nyilas hatalomátvétel  után játszott szerepére hivatkozott.

Ezúton  szeretnénk felhívni  a külügyminiszter úr szíves figyelmét arra, hogy Horthy Miklós rehabilitálása nem lehetséges, mert  őt senki sem ítélte (marasztalta) el!  Még Sztalin  sem kívánta felelősségre vonni,  és a Nürnbergi Perben  sem szerepet a vádlottak között!  Ami pedig   1944  október idusa utáni szerepét illeti, a német megszállás és a nyilas hatalomátvétel után, – kényszer helyzetben volt,  ha más lett volna a helyében, az sem tehetett volna semmit! Semmit!”

Mint láthatjuk, nem sokra megyünk Horthy „bűneivel”, mert olyanok nincsenek neki. (Megjegyzés: miféle prof. lehet az, aki a kényszerhelyzet szót két szóban képes leírni?)

„A második ”világháborúban”  a fél világ  harcban állt(!),  hazánk  körül minden állam  csatlakozott a szovjetek ellen,  mi voltunk az utolsók, akik  proklamáltuk a  hadiállapotot.”

Érdekes álláspont egy doktortól, a hadtudományok doktorától.  Nézzünk csak minden államot „hazánk körül”. Ausztriát és Csehszlovákiát még 1938-ban bekebelezte Hitler, Jugoszláviát 1941-ben foglalta el. A „hazánk körüli minden állam” egyedül Romániát jelentette és Magyarország tényleg utánuk, összesen öt nappal utánuk üzent hadat a Szovjetuniónak. (Hogy a világháború miért kapott idézőjelet, az számomra rejtély.)

„Vis maior helyzetben voltunk!  És ez akkor is igaz, ha  egyes szemellenzősöknek vagy  az átlagnál alacsonyabb IQ-val rendelkezőnknek   ez nem tetszik!   Ha Horthy  kivonta volna magát ebből a küzdelemből, akkor  a német megszállás minden logikus és sokoldalú értékelés szerint  2-3 évvel korábban bekövetkezett volna, akkor  veszteségeink exponenciális növekedéséről, valamint  zsidó honfitársaink és az idemenekült idegen nemzetiségű  zsidó állampolgárok teljes likvidálásáról elmélkedhetnénk. Aligha maradt volna mutatóba  olyan, aki most  Horthyra  nyújtogatja a nyelvét!”

Ízléses gondolat, nem? Bokor szerint a zsidókon kívül senki nem nyújtogatja a nyelvét Horthyra. Bokor úgy gondolja, hogy kétféle ember él Magyarországon: a zsidó, aki nyújtogat, és az összes többi, akinek erre nincs is oka.

A hadtudományok doktora azt állítja, hogy a megmaradt zsidók Horthynak köszönhetik az életüket. Nyilván megfeledkezett arról, hogy Horthy szomorú „kényszer helyzetében” a hazát és a zsidókat tálcán adta át a nyilasoknak. Aki élve maradt, azok kizárólag a háború végének, közelebbről a Vörös Hadseregnek köszönhetik életüket. Így néz ki, amikor egy „tudós”  prekoncepciói meghamisítják még a számára is nyilvánvaló tényeket.

(Vajon miért van tele Bokor dolgozata felkiáltójelekkel? Miért üvöltözik írásban a külügyminiszterrel? Martonyi nagyothalló, netán „nagyotlátó” lenne?)

Végezetül idézem Bokor prof. „egyetemes” értékelését Horthyról.

„(Magyar)…országot talpra állította,  rövid idő alatt konszolidált helyzetet teremtett,   és  életünk minden területén (kultúra, egészségügy, iskolarendszer, pénzügy, kereskedelem, iparfejlesztés,  közlekedés,  nyugdíjrendszer, építkezés-és közműfejlesztés,  közbiztonság(!), művészet, sport,  mezőgazdaság-és állattenyésztés, stb.) felzárkózhattunk  a közép európai államok szintjéhez.

Íme a recept, hogyan faragjunk „nagy” embert egy erősen vitatott történelmi figurából. Ami nem illik a képbe, azt „kényszer helyzet”, „vis maior”, „német megszállás”, „nyilas uralom” és mindenféle más szülte, amihez – a szerző szerint -  Horthynak semmi köze nem volt.

Bezzeg az ország kulturális, gazdasági és sporteredményei! Azok kizárólag vitéz nagybányai Horthy Miklósnak köszönhetőek. Nyilván ő volt korának Csaucseszkuja, aki a világon mindenhez értett és mindenhez a legjobban…

„Horthy a XX.  század Európájának   egyik legkiemelkedőbb államfője volt!  Talán még az “egyik” jelző-szavacska el is hagyható, mert Horthy nem volt egy “súlycsoportban”  a többiekkel, mivel   tettei, eredményei,  bátorsága, korrektsége toronymagasan fölötte állt  bármelyik “kollégájának”…”

Jó, lássuk hát Horthy eredményeit, bátorságát és korrektségét.

Bátorság.

Kolozsvári Grandpierre Emil író:

 „Horthy egész hosszú életében nem volt olyan népszerű, mint abban a nyúlfarknyi időben, amennyi a proklamáció elhangzása és a nyilas bemondó színre lépése között eltelt. Hát mégis katona a kormányzó? Mégsem nyugodott bele abba, hogy a németek lakájaként végezze napjait? Hát mégis volna politikai érzéke, esze?”

Kolozsvári 1944. október 15-ről ír, amikor Horthy megpróbált kifarolni a háborúból. Ezt elsősorban nyilas érzelmű katonatisztek akadályozták meg, akiket évtizedek alatt ő engedett ki a palackból. Emlékezzünk: ha egy katonatisztnek akár csak egyetlen nagyszülője is zsidónak minősült, elzavarták a hadseregből, a náciimádó nyilasokat nem. A németek pedig elrabolták Horthy egyetlen gyermekét és szabadságáért cserébe Szálasi kinevezését követelték. ( A kormányzó másik fia a fronton halt meg.)

Néhány órán át úgy tűnt, hogy talán mégis… De nem, sajnos nem így történt. Horthy végül kinevezte Szálasit és pribékjeit az ország élére. Azt a bandát, amelyet ő is lenézett és mélyen megvetett, pontosan tudta, mit fognak művelni, tudnia kellett azt is, hogy az ország romhalmazzá válik és – bizony! – utolsó csatlósként fejezzük be az elvesztett háborút. (A románok addigra már hónapok óta a Vörös Hadsereg oldalán harcoltak.)

Sok mindennek lehet ezt a döntést nevezni, de bátorságnak aligha. Hogy mi történt volna gyermekével és vele, arról fogalmunk sincs, az viszont tény, hogy ezzel – Szálasi „törvényes” kinevezésével - tökéletesen megkötötte a hozzá még hű főtisztjei, tisztjei kezét.

Egy ilyen aljas zsarolásnak engedni magától értetődő cselekedet bármelyikünk részéről. Egy vesztes háborúban álló ország vezetőjének azonban mérhetetlenül nagyobb a felelőssége, mint bárkinek. Emberileg magyarázható, talán megérthető, hogy családja és személyes biztonsága fontosabb volt számára, mint hazája alapvető érdeke, de – még egyszer – ez nagyon távol áll attól, amit bátorságnak nevezünk.

Korrektség.

Teleki Pál miniszterelnök – neki már van szobra – öngyilkos lett, mert nem bírta elviselni a haza becstelenségét. Történt ugyanis, hogy „örök barátsági és megnemtámadási” szerződést kötöttünk Jugoszláviával. A ratifikálás után cirka hat héttel megtámadtuk őket. Ezt lehet mentegetni súlyos politikai hibával, rövidlátással, „kényszer helyzettel”, de nem korrektség, az biztos.

„Főméltóságú Úr!

Szószegők lettünk - gyávaságból - a mohácsi beszéden alapuló örökbéke szerződéssel szemben. A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét.

A gazemberek oldalára álltunk - mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet.

Nem tartottalak vissza.

Bűnös vagyok. Teleki Pál

1941. ápr. 3.”

Európa, a XX. század legnagyobb államfőjének ilyen levelet „szoktak” írni?

Teleki önfeláldozása hiábavalónak bizonyult: 8 nap múlva bevonultunk Jugoszláviába.

Eredmények.

Nézzük meg, hogy Horthy saját céljait tekintve mit ért el, mily hasznot hozott országának, népének.

Magyarország jó részét porig bombázták, a németek, nyilasok, majd a jóvátételi kötelezettségek csontig kifosztották a hazát. Budapestet Hitler erőddé „keresztelte”, a város lakói pokoli ostromot éltek át, közülük 25 ezren meghaltak, 50 ezren megsebesültek.

Magyarország elveszítette egymillió állampolgárát és területe a trianonihoz képest is csökkent. Ezek a szűk tények. Nem Horthy Miklós személyes bűneiről, hanem egy államférfi politikájának teljes kudarcáról van szó.

Mennyi egymillió halott? El tudja valaki képzelni?

A minap jártam a budaörsi német katonai temetőben. A képen látható márványtömbök mindkét oldalán nevek sorakoznak. 170 x 90 cm a méretük, 20 darab van belőlük, nagyjából 6500 név.

Magyarország háborús áldozatainak nevét több, mint 3000 hasonló márványtömbbe lehetne belevésni…

Egy hatalmas, néhány futballpályányi méretű emlékhely lenne igazán méltó jelképezni Horthy Miklós országlásának „végeredményét”. Nem róla elnevezett utcák, terek, szobrok.

A Horthy-Szálasi korszak utolsó katonai epizódja.

1945. május 9-én – az európai fasizmus legyőzésének napján - egy Prága melletti erdőből a Hunyadi László hadosztály katonái tüzet nyitottak egy szovjet lövészhadosztályra. A front parancsnoka, Rokosszovszkij nem engedélyezte, hogy a szovjet katonák támadást indítsanak. 200 darab 155-ös löveg tüzét irányították az erdőre, az iszonyat közel négy órán át tartott, még a fák szilánkjai is pozdorjává törtek. A magyar zászlóalj négy katonája élte túl az ”ütközetet”. Sebeikből ugyan felgyógyultak, de a pergőtűzben megőrültek, borult elméjükön nem tudtak segíteni. A hatvanas évek végén haltak meg a bohnicei elmegyógyintézetben. (Forrás: Zalka Miklós- Roham: 03.30 – Kozmosz könyvek, 1975.)

Ők voltak a II. világháború utolsó magyar áldozatai.

Az „igazi” főbűn.

Azt gondolom, hogy a Horthy-korszak zsidótörvényei – bocsánatot kérek – sokkal többet ártottak a „magyar” társadalomnak, mint a zsidóknak. Őket százezernyi családi tragédia, gettósítás és nyomor sújtotta, megalázó procedúrák millióin mentek keresztül, míg végül többségük a gázkamrákban végezte. De ezek – jó magyar oldalról tekintve - egyéni tragédiák.

Sorsuk sajnos csak igen kevés embert érdekel azok közül, akiket, illetve  akiknek rokonait nem érintették a zsidótörvények, a tömeggyilkosságok.

Andrassew Iván újságíró jóvoltából szörnyű „statisztikánk” van erről. 2008 márciusában írt Bayer Zsoltról Bayer Zsoltnak.

„Talán észrevetted, hogy nem írtam alá az ellened való tiltakozást. Azért nem, mert elhatároztam, hogy az antiszemitizmus elleni közháborgásban ezentúl csak akkor veszek részt, ha találok ötszáz olyan embert, aki nem zsidó, sőt inkább keresztény, sőt inkább jobboldali, legalábbis konzervatív. Ha nem találok, akkor úgyis mindegy. Akkor győzzetek ti.

….Bár sose lesz vége. Hacsak nem találok ötszáz értelmes és tisztességes keresztényt ebben a nyomorkás országban.”

Andrassew összesen tizenkettőt talált…

Sokak – egyre többek - szerint a zsidók csak azt kapták, amit megérdemeltek, mások a Holokauszt tényét is tagadják. Ezek az emberek kísérletet sem tesznek arra, hogy mérlegeljék: a több évtizeden át folytatott uszítás, a tiltó, korlátozó törvények százai, a népesség „fajok szerinti” szétválasztása végül milyen iszonyatos, egyelőre jóvátehetetlen kárt okozott a magyar nemzet, a magyar társadalom szöveteiben.

A Holokauszt, Hitler gázkamrái, asszonyok, gyermekek milliónak technológiai megsemmisítése nagyban hozzájárult Izrael létrehozásához 1948-ban. Persze, ezt is sokan tagadják, de aki ismeri, miként szavaztak az ENSZ tagállamai az új állam megalakításáról, az tudja: a felfoghatatlan véráldozat nélkül teljesen kizárt, hogy a szavazás „átment” volna.

És mi maradt Horthy-Szálasi után mindenki másnak Magyarországon? Oly mértékű morális pusztulás, amiből egyelőre nincs kiút.

(A németek „jól jártak, csak” 12 évig tartott a hitlerizmus, de a náci vezér hatalomra jutásakor Magyarországon már 13 éve létezett „faji” megkülönböztető törvény.)

A zsidóság „törvényes” kirablása, évtizedeken át tartó módszeres kifosztásuk a magyar társadalom teljes erkölcsi züllését, ha úgy tetszik, gerincének kettétörését jelentette.

Gondoljuk arra, hogyan neveljük gyermekeinket. Az egyik legfőbb szabály, cirka három éves kortól tanítjuk, szoktatjuk rá őket, hogy mi a TIED és mi az a temérdek egyéb dolog, ami NEM a tiéd, ne nyúlj hozzá és semmiképpen ne vedd el.

A magyar társadalmat hosszú éveken át arra idomították, zsidótörvények százait alkották ennek érdekében, hogy nyugodtan vedd el, ami a másé, mert te nem vagy zsidó. Állását, munkáját, földjét, később az otthonát, vagyonát, mindenét.

Itt bizony kollektív, a magyar állam vezérelte szabadrablás folyt, amelynek morális következményeit nem lehet „csak úgy” kiheverni. Megkockáztatom, hogy a lakosság jelentős része így vagy úgy részesült az üldözöttek, majd később deportáltak vagyonából. Sokan csak pár edényt, néhány ágyneműgarnitúrát „zsákmányoltak”, mások sokkal komolyabb vagyonhoz jutottak. Morális szempontból szinte mindegy. Oly módon loptak, hogy gyakorlatilag nem is tudtak róla, hiszen teljesen „törvényesen” jártak el.

Pontosan ismerjük az „adósmentalitást”. Ha az adós nem képes, nem tud, vagy nem akar fizetni, előbb-utóbb törvényszerűen megutálja hitelezőjét, gondolatokat gyárt, amelyek igazolják „nemfizetését”.

Most képzeljük el ezt nemzeti méretekben. Még ha vissza is akarná adni valaki az eltulajdonított vagyontárgyat, miként tehetné ezt meg a haláltáborból mégis visszatért szomszédjával, falubelijével, illetve azok élve maradt rokonaival? Marad a lelkifurdalás – ha volt egyáltalán -, később a düh, majd a gyűlölet.

A Horthy-korszak és következményei minden ízében tönkretették hazánkat. Híveinek leginkább kérlelhetetlen antiszemitizmusa tetszik és fel sem merül bennük, hogy a rasszista törvények évtizedei milyen mélyre süllyesztették a magyar társadalmat.

Magyar katolikus püspöki kar – az erkölcs őre

Ezt a süllyedést, a társadalom lezüllesztését elsősorban nekik, katolikus püspökeinknek kellett volna megakadályozni. Nem tették, sőt teljes támogatásukat bírta Horthy rendszere.

Mindez – érdekes módon – leginkább abból a nyilatkozatból derül ki, amelyet a magyar püspöki kar a zsidók védelmében fogalmazott meg.

1944. május 15-én kezdődtek a deportálások. A magyar püspöki kar hat hét múlva „szólalt” meg, addigra a vidéki zsidóság deportálása lényegében véget ért. Tanulságos, hogy a „A zsidóüldözés ellen” című körlevelében mit tartott fontosnak megemlíteni a magyar püspöki kar, miután többszázezer zsidónak minősített honfitársukat haláltáborokba szállították.

„Nem vonjuk kétségbe, hogy a zsidókérdést törvényes és igazságos módon rendezni kell. Tehát az, hogy az ország gazdasági rendszerében a szükséges intézkedések megtörténjenek és a jogosan kifogásolható tünetek orvoslást nyerjenek, nemcsak nem kifogásoljuk, hanem kívánatosnak tartjuk.”

Miközben a magyar zsidóság túlnyomó része gyermekeikkel együtt az ég felé szállt Auschwitzban, a magyar püspöki kar „szükséges intézkedések”-ről  papol, és utólag is hitet tesz amellett, hogy abszolút egyetértettek az összes addigi „faji” törvénnyel, rablással, mindennel. A haza legbölcsebb „vénei” semmiféle összefüggést nem bírtak felfedezni a több évtizedes, általuk is óhajtott, támogatott „faji” megkülönböztetés, jogfosztás és az emberek megsemmisítése között.

De még ezt az elkésett, szárnyaszegett, farizeus körlevelet sem olvasták fel az ország katolikus templomainak döntő többségében. Horthy kormánya mindent megtett, hogy megakadályozza. Ezt nem a németek és főleg nem Szálasi hiúsította meg.

Remény.

Azok az emberek, akik segíteni igyekeztek az üldözötteken a legnagyszerűbb hősök, akiket csak el tudok képzelni.

Bátor, kockázatos cselekedetet végrehajtani, mások életét megmenteni akkor is komoly elismerést érdemel, ha a hősökre dicsőség, kitüntetés, fényes jövő vár. Ám ez semmi ahhoz képest, ha valaki annak tudatában tesz ilyet, hogy biztos pusztulás vár rá, ha lebukik. Örök tisztelet azoknak, akik ténylegesen csak néhány emberen tudtak segíteni, viszont erkölcsileg az egész nemzet maradék tisztességéért kockáztatták életüket.

Róluk senki nem akar utcát, teret, parkot elnevezni ma hazánkban.

De azért reménykedjünk, talán egyszer ők lesznek többségben Magyarországon is.